Hivatáson túl

« Vissza a Blog kezdőoldalára  |  Módosítás:   2017. Oct. 10. 13:30
Örök érdeklődési köröm az emberek egymáshoz való szövevényes kapcsolatrendszere. Érteni szerettem volna már gyerekként is mindenkit. Általános iskolában mindig azok mellé álltam, akik valamiért elhagyatottak voltak. Hamar rájöttem hogyan segíthetek. Miért olyan fontos a figyelem mindenkinek, az odafigyelés, a szeretet. Sosem volt gond hozzáérni másokhoz.

Persze mindig figyeltem, hogy csak akkor, és csak olyan emberekhez, akik örömmel veszik, akiket ez nem zavar. Rájöttem sok masszázsfogásra saját magamon. Szerencsés voltam, mert a szüleim sokat ölelgettek, simogattak. 12 éves lehettem, amikor fejfájást mulasztottam el magamon, felnőtteknek és társaimnak. Nem értettem, ez másoknak miért nem természetes dolog. Hogyan lehet, hogy az első a gyógyszer, ha valami fáj.
Aztán sodródtam sokfelé. Időseket is gondoztam. Majd irodák világába keveredtem. Kereskedelem, ingatlan bérbeadás, rövid kitérő egy jogi irodában. De nem találtam a helyem sehol sem. Gyerekeim megszületésétől tudtam, hogy nem húzhatom ezt az irodai irányt tovább, nem ez a dolgom. Megtanultam, amit kellett, az irodából elég lesz.
Hogy miért nem mentem masszőrnek már 14 évesen? Mert elhittem a sok hiedelmet, amiket mondtak.
Például: nehéz fizikai munka az, nem fogsz megélni belőle, nem fogja bírni a hátad, fájni fog a kezed. Ezekből akár minden igaz lehetne, amennyiben a futószalagot választanám.
Jelenleg nem tudok ellenállni a tanulásnak. Talán, ha 60 éves leszek majdnem minden kérdésemre választ kaphatok. Addigra lehet, hogy a legtöbb témát sikerül majd érintenem. De mindez csak egy része az egésznek. Hogy hivatás? Hogy út az emberekhez? Hogy minden szinten mindig is ezt akartam? Semmiség. Valahogy természetes.
A gyerekeimet is szoktam masszírozni. Persze nem csak amióta masszázst tanultam. De egyszer úgy hozta a sors, hogy a kisebbik fiam azt mondta nekem hazafelé az óvodából:
"Anya ma is lesz egy vendéged. De ez a vendég nem fog fizetni!" Kérdeztem, hát ez hogyan lehetséges? Mosolygott rám a nagy szemeivel. Mutogatott magára. Ő bizony a nemrég kialakított kezelőbe jönne. Ha lehet, most azonnal.
És akkor ott megértettem még valamit. A hivatáson túl. Felmentünk a kezelőbe. Teával kínáltam a kis "vendégem". Fellógattam a denevérpadra.  Beszélgettünk, gyertyát gyújtottunk, zenét hallgattunk. Közben 6 éves létére teljes testmasszázst rendelt. Több mint egy órán át tűrte. Úgy gondolta, ennél lehetne hosszabb is akár.
A következő időszakokban ezeket mondta nekem:
"Anya, te hogyan tudsz ilyen jól masszírozni?"
"Te vagy a legjobb masszőr!"
"Egy masszázs nekem bármikor jól jön, még a dühroham közepén is!"
"A legjobb az volt a napomban, amikor megmasszíroztad a talpam a kádban!"
Ő az én rendszeres visszatérő "vendégem", aki azóta sem fizet.

Valahogyan ilyen érzés abban lenni, amikor azt tehetem naponta, ami az életem. Amit pont nekem találtak ki. A gyerekek megérzik, hogy amiben benne vagyok, mennyire a sajátom, és ilyenkor kettőnk világa újra összeér. Mert bárhogyan is van, mi szülők a születésük óta az elengedést gyakoroljuk. Furcsa belegondolni abba, hogy ebben a nagy rohanásban mikor állunk le csak egy pillanatra? Mikor figyelünk igazán egymásra? Mikor érintjük, masszírozzuk, öleljük meg egymást

 

Kapcsolat



© 2017 Gellérfi Ágnes - Gellérfi masszázs