Vonzó emberek

« Vissza a Blog kezdőoldalára  |  Módosítás:  

Egyszerűen minden egyes ember más karaktereket lát vonzónak?
Mitől függ, hogy valaki vonzó, vagy sem? Szépségtől, ápoltságtól, kommunikációs készségektől, öltözködéstől, kortól, nemtől, társadalmi szerepektől, sikertől? Esetleg attól függ, hogy hol találkozunk, milyen viszonyrendszerben?
Gyerekkorom óta folyton az embereket és az emberi kapcsolatokat figyelem. Nem is igen érdekel más. Mindegy mit csináltam, és hol. Figyeltem Németországban egy idősotthonban az apácákat. Sok időt töltöttem idős emberekkel és gyerekekkel, informatikusokkal, jogászokkal, kereskedőkkel, szociális munkásokkal, orvosokkal, ápolókkal.
Három éve pedig hivatalosan is érintéssel foglalkozom. Naponta találkozom emberekkel, akiktől megkapom azt a bizalmat, hogy megengedik nekem, hogy hozzájuk érjek. Nem szeretem azt a fogalmat, hogy masszőr. Kellett persze annak nevet adni, amivel foglalkozom. De nem tudtam nem észrevenni, hogy sokan szinte csak beszélgetni szeretnének. Néhányan úgy érkeznek, mintha autószerelő műhelybe jönnének, és rendelnének egy teljes kasznicserét, vagy új motort, esetleg benzint az autóba, vagy netán kerekeket cserélnének. Aztán hamar kiderül, hogy nincs szervizes végzettségem, és ha nem mozdulnak, nem tesznek magukért, akár a fejem tetejére is állhatok, nem fog történni semmi sem. Az én dolgom, hogy szeretettel, érdeklődéssel, és ítélkezésmentesen figyeljek rájuk. Hallgassam meg őket, velük legyek, és ha megengedik, kísérjem őket azon az úton, ahol esetleg majd rájönnek, hogy mi teszi őket boldogabbá, teljesebbé, mik a vágyaik, mit szeretnének pontosan. Nem tervem megmondóembernek lenni. Segíteni sem szeretnék erőszakkal, kéretlenül tükröt tartani, okoskodni. Persze lehet, hogy nem mindig sikerül, de igyekszem.
Azt hiszem az a vonzó ember, aki valamiféleképpen jól van. Milyen egyszerűen hangzik ez. Akárhonnan nézem átsugárzik, hogy hogyan érezzük magunkat és milyen gondolataink vannak. Ha például mindig mérgesek vagyunk, ahogy öregszünk dühös ráncaink lesznek. És létezik a nevetőránc is. De nem csak az a fontos hogyan nézünk ki, hanem az, hogy mit is gondolunk magunkról pontosan. Találkoztam már 30 kiló felesleggel igazán csinos nőkkel és vonzó férfiakkal. Akikért odavolt az ellenkező nem. Láttam olyan embereket, akiket mintha menő újságokból vágtak volna ki annyira tökéletesek voltak. És ennek ellenére nagyon nem voltak jól. Elégedetlenség, önsajnálat, bizonytalanság, fájdalom sugárzott át a külvilágba. Hiába voltak gyönyörűek a legtöbben menekültek a társaságukból. Láttam olyan embereket, akik megtalálták az életfeladatukat a hivatásukat és nagyon elégedettek voltak ezzel. Viszont az életük többi területébe semmi energiát nem raktak. De az ellenkezőjére is volt példa, hogy mindent megtettek egy párkapcsolatban a másikért, vagy a családjukért, gyerekeikért, és a magánéletükön kívül másik életük nem volt. Ha az életünknek csak az egyik területén vagyunk nagyon aktívak, akkor olyan egyensúlytalanság lesz úrrá rajtunk, mintha kétfelé lennénk vágva. Néha ezt szó szerint lehet érzékelni, akár a jobb és bal testvonal között, akár fejnél, vagy deréknál elvágva. Valahogyan, ha nincs egy egyensúly a saját magánéletünk, a munkánk és hivatásunk között, ha nem tudunk töltekezni, mert nincs kedvünk vagy időnk, akkor bármelyik lehet egy menekülési útvonal. De mi elöl is menekülünk? Szerintem nem merünk igazak és őszinték lenni másokkal és önmagunkkal. Mert ugyanis az sokszor fájdalmas. És olyankor ideálokat kergetünk, és képmutatásokban találjuk magunkat, üres szerepekben, ahol minden megvan, csak éppen a mi saját jelenlétünk hiányzik belőle. Sikereket hajszolunk, sok visszaigazolást várunk, megerősítéseket szeretnénk önmagunkról, vagy arról, hogy mennyire hasznosak, sőt pótolhatatlanok vagyunk. Áldozati, vagy mártír szerepekbe csúszunk bele, ami nagyon kényelmetlenné válik nem csak nekünk, a környezetünk számára is.
Mindenki ismeri azt az érzést, amikor állunk valakivel szemben, és az, amit a másik mond, nincs összhangban azzal, ahogyan mozdul, ahogy néz, amit minden más kommunikációs csatornán üzen. Kedvességet színlel, vagy együttérzést, de a háttérben bekapcsol bennünk egy vészcsengő, hogy semmi sem igaz belőle.
A tapasztalatom az, ha valaki folyamatosan keményen dolgozik saját magán, nem akar folyton megfelelni a szerepeiben, és igaz módon azzal is szembe néz, ami nem kényelmes, és valahogyan tart valamiféle egyensúlyt az életében, esetleg mer külső segítséget kérni, ha egyedül nem boldogul, akkor azt az embert tudjuk szépnek, vonzónak látni és érezni. Ha bárhol több éven át tartó egyensúlytalanság van belül, akkor az nyomot hagy a fizikai testen is.
Ahogyan érintem az embereket, különleges dolgokat lehet érzékelni. Előfordul, hogy bejön hozzám egy fiatal, egészséges ápolt nő vagy férfi. Aztán ahogyan megérintem, néha megijedek. Mert a külső tökéletesnek tűnő burok mögött érzek egy olyan szivacsos, tésztás állagot, valahogyan nem érzek rugalmasságot. Extrém esetben még olyan gondolatom is támadt, hogy vajon élő ember van a kezem alatt? Tudom, hogy durván hangzik ez, de megélni sem egyszerű. Szokott lenni olyan is, hogy minden túlfeszes, állandó készenlétben kell lenni, ugrásra készen. Vagy csak néhány helyen érzek feszülést. Aztán érkezik egy 70 éves ember, egy átlagos külső megjelenéssel, és olyan rugalmas az érintése, hogy úgy érzem, 20 éves van a kezem alatt. Valami olyan energikusság árad, amit nem lehet megfogalmazni. Persze ott vannak a ráncok és mindenféle dolog, ami ennyi év alatt összejött. És mégis van valami a burok alatt, ami mélyről jön fel. Sokat gondolkoztam ezen, hogy de miért? Mik ezek a különbségek? Hogyan van ez az egész? És szépen lassan megértettem, hogy minden attól függ, hogy élő ember jött-e be az ajtómon. És lehet élőhalott valaki már tizenévesen is, akinek semmi életkedve. Van, aki fél élni, és van, aki azért él nagyon gyorsan, hogy ne kelljen élni. És lehet élő kilencvenévesen. Azt hiszem az érződik egy érintésből, hogy élsz, vagy túlélsz. Na de mit jelent, hogy élni? Aki bejön a saját lábán az csak él nem?
Számomra azt jelenti, hogy nincs sok bűntudata, vagy legalábbis már jól megdolgozta, ha volt, mert a bűntudat nagyon betegít. Értékes, igaz és mély kapcsolódásai vannak. Nem mérges a világra és másokra. Valamiféle egészséges alázat és tisztelet sugárzik. Megengedi, hogy átjárja a saját nőisége, vagy férfiassága. Ami nem az aktív nemi élettől függ. Igaz, ha sokáig szünet van ebben, akkor a tudat nem kap visszajelzést, nem kerül abba a helyzetbe, hogy meg is élhesse a jelenben saját nemiségét, egy idő után sajnos ez visszahat. Az intimitás hiánya betegít. Az élő emberben van szenvedély. Az életének több területén is. Mert az is gond, ha egy helyre csoportosítja valaki a szenvedélyét. Egyensúlytalansághoz vezet. Azon múlik, hogy élő-e valaki, hogy meg tudja-e élni a jelent. Nem kínlódik, rágódik a múlt kapcsán folyamatosan. Nem aggódik irreálisan szüntelenül a még nem létező elképzelt jövőjén. És az is nagyon fontos, hogy mennyi képmutatás van az életében. Tud-e igaz és őszinte lenni önmagához, és másokhoz. Akkor is, ha fáj, és akkor is, ha ehhez változnunk és változtatnunk kell.

 

Kapcsolat



© 2017 Gellérfi Ágnes - Gellérfi masszázs